…mert hiszek abban, hogy az inzulinrezisztencia az élet ajándéka. – Azon dolgozom, hogy ezt Te is átélhesd. 

…mert hiszem, hogy aki inzulinrezisztens egy jobb életre vágyik mélyen legbelül. Hiszem, hogy az inzulinrezisztencia egy lehetőség arra, hogy azt a jó életet teremtsük meg tudatosan, amit örömmel és szeretettel élni érdemes. – Azért tanulok, hogy ezt a lehető legélvezetesebben megmutathassam Neked!

mert el akarom érni, hogy az inzulinrezisztens nők és férfiak gyerekei már a saját életüket élhessék egy tápláló, erős és örömteli családban. 

Azt akarom elérni, hogy mindenki tudja, legfőképp a világra jött gyermek, hogy őt mennyire szerették és akarták már a fogantatása előtt és mennyi változtatást, szabályt, és kényelmetlenséget vállaltak szülei az ő egészséges és teljes világrajöveteléért. Azt akarom, hogy tudja önmagában a létezése is csoda, és már akkor kiváltságos volt, amikor a szülei szívében megfogant. 

Hiszek magamban. – És hiszek Benned is!

Hiszek az őszinte felelősségvállalásban, a fejlődésben, a jó kérdésekben, az örömben, a cselekvésben és a tapasztalásban. – Erre motivállak Téged is.

Felnézek a bátrakra, és bátran töltekezem belőlük. 

Hiszek az alkotás varázslatos erejében és hiszem, hogy a megoldás bennünk van. – Az alkotás erejét felhasználva tanítom meg Neked a saját utadon járást. 

Görgess tovább, és olvass az én utamról:

Inzulinrezisztens életmódváltó napló

Térkép nélkül IR-földön

2015 tavasz végén – nyár elején jártunk. Akkoriban úgy éreztem, egy perc szabadidőm sincs. Sem magamra, sem a barátaimra, sokszor arra is kényszerrel és lelkiismeretfurdalással vettem rá magam, hogy a barátaimnak felvegyem a telefont – ‘mert biztosan elmegy az idő a dumcsizással’. :-/

 

Egyfolytában hajtott valami belső kényszer és a velejáró lelkiismeretfurdalás. Mindig azért, amit épp csináltam, ahelyett, hogy azt csináltam volna, amit épp nem. 

Szörnyű, nyomasztó helyzetek sorozata.

 

Az IR-diagnózis szó szerint úgy csapódott be az életembe, vagyis a 8 órás főállásom és az akkor 2. évét taposó vállalkozásom rendszerébe, mint egy meteor.  Hirtelen világossá vált előttem, hogy az állandó fáradtságom, gyakori hangulatingadozásom nem bénaságból, vagy akaratgyengeségből fakad – mint ahogy magamat ostoroztam sokszor -, hanem egy kezelhető és kezelendő cukorbetegség felé tartó állapot.

Fokozatosan szembesültem vele, hogy az IR teljes életmódváltást követel, ami nemcsak a táplálkozást és a sportot jelenti (akkor még el sem tudtam képzelni, hogy heti 3x eljárjak a körülményes IR-es edzésekre), hanem a pihenést, a magammal foglalkozást, a nagy mértékű magamra figyelést és főleg önmagam elfogadását. Mondjuk ki: önmagam szeretetét.

Ezt így leírni most 3 sor volt.

 

Megvalósítani, elfogadható szintre hozni a dolgaimat és véreredményben is kimutatható eredményt produkálni viszont csaknem egy teljes év. 

Vagyis egy év kőkemény meló. 

Elsősorban magammal, a megszokásaimmal és a gondolkodásom átalakításával.

 

Nem, nem volt zászlós menet akkor sem, amikor már tudtam mit kell tennem. A pofonok sorban jöttek, hol amiatt mert nagyvonalúan elfelejtettem a gyümölcsök ch tartalmát figyelembe venni, hol amiatt, hogy nem indult el a fogyásom, hol azért, mert a reggeli zabpelyhemre nem éppen csak rálöttyintettem egy kis tejszínt, hanem heti szinten 1,5-2 l-t döntöttem magamba, aztán jött a csodálkozás, hogy nem megy lefelé a mérleg nyelve.

Vagy említhetném a víz ivást. Hetekig tartott, amíg rászoktattam magam a mérhető és rendszeres folyadék bevitelre. Hogy a három óránkénti evésekről ne is beszéljek. Mit és mikor?! Annyira bonyolult volt az első időkben és annyi új információt kellett nemcsak megtanulnom, hanem alkalmaznom, hogy sokáig sült sajtot ettem ebédre, ami ugye ch-t nem, viszont annál több zsírt tartalmaz.

És akkor jött egy újabb kör: az edzés és időkezelés. Itt ugyebár nincs helye a kapkodásnak és rohanásnak. A napot kajában és edzésben is meg kell tervezni. Olyan nem fordulhat elő, hogy nincs pluszban bekészítve gyors vagy lassú CH, mert azonnal jön a rosszullét, a szédülés és a gyengeség.

 Emlékszem, egyszer elmentem egy barátom kiállítását megnézni a Vígadóba. Nagyon-nagyon büszke voltam rá, és teljesen megilletődtem a helyszíntől. Az egyik főétkezésem éppen erre az idősávra esett, de szendvics és víz bekészítve, minden ok. Elvileg. Aztán amikor elérkezett az idő, persze hogy szégyelltem megszakítani a tárlatvezetést. Toporogtam, csitítgattam magam, végül addig húztam az időt, amíg már azt éreztem, hogy zsibog a fejem és tudtam, ha nem lépek gyorsan, ebből csúnya ájulás lesz. Na, akkor már kevésbé izgatott a hely szelleme, azonnal felkutattam egy csöndes sarkot (éppen a Vígadó tetején :-)) ) és utánpótoltam a ch-t.

A kezdeti botladozásoknak viszont ez volt az első nagy tanulsága: amikor itt az ideje, minden körülmények között enni kell!

Senior / Haladó IR-es a pályán

Hogy hol tartok most?

A teljes életmódváltásomnak köszönhetően az inzulinszintem rendezett, a tüneteim megszűntek. Az eredményeim jók, bár még gyógyszereket szedek.

A meglévő vállalkozásomat átalakítottam és most egy újabb elindításán dolgozom. Azon, hogy a lehető legjobb tanfolyamokat készítsem el kezdő inzulinrezisztens sorstársaimnak és megkönnyítsem számukra a változásuk útját.

Ami nekem segített: a kemény priorizálás és a felesleges dolgok leépítése, szépen egymás után.

Egy idő óta pedig azt érzem, szeretném továbbadni, ami bennem már letisztult.

Azt hiszem, a lendületes és kreatív szakácstudományomon kívül abban tudok Nektek segíteni, hogy megmutatom, hogyan lehet másként. Most már tudom, hogy lehet.

És összekapcsolni a sorstársakat.

Mert együtt könnyebb.

Ami a legfontosabb!

A végére hagytam a legfontosabbat a segítségek közül. Nekem ez a bajtársakra találás volt.

 Annak a megélése, hogy egyszer csak már nem voltam UFO.

Szerencsém volt a szerencsétlenségben, hogy én rövid időn belül bekerültem egy inzulinrezisztens közösségbe, ahol mind a diétában, a sportban, a célkitűzésekben, mind a lelki oldal kezelésében megtaláltam a társaimat és persze az orvosi háttér is biztosított volt.

Edzés utáni vidámkodás

Végre lett helyem. Körülöttem mindenki hasonló problémákkal küzdött, komolyan vette a feladatot, eredményeket ért el. Mindezt egy nagyszerű társaságban.

Azt, amiben nekem akkor szerencsém volt, szeretném biztosítani minden inzulinrezisztenciával szembesülőnek. A támogató közösséget, a fizikai kontaktus lehetőségét és a magabiztos haladást a megoldás felé.

Szeretném, ha a tőlem távolabb élő IR-esek is kapcsolódhatnának és a hasonló élethelyzetben lévők közösségében megtalálnák a szükséges fogódzókat.

Higgyétek el, nem sztereotípia, de együtt valóban könnyebb.

IRány az új életünk!

Tehát a saját kezdeti botladozásaim után létrehoztam ezt az oldalt, hogy az inzulinrezisztenciával most találkozó, még ismerkedő sorstársaim otthonra, társaságra, találkozási pontra találjanak itt.

 Mindebben segítségemre vannak sikereim, bukásaim és újra-nekifutásaim. Tudom milyen az, amikor mindent megteszel hónapokon keresztül és a vér eredmény még nem támasztja ezt alá vagy nem a befektetett munkát mutatja.

Megéltem a teljes életmódváltás nehézségeit, hogy szinte minden hétköznapi tevékenységet dokumentálni és menedzselni kell (étkezési napló, kalória számlálás, gyors- és lassú szénhidrátok, alvásidő stb.).

Aztán megéltem a felismerést is, hogy a non-stop adminisztráció milyen remek mankót jelent a mindennapokban. Mert ha már elsajátítottad az alapokat, azonnal meglátod, ha valami nem stimmel.

A korábbi életvitelemhez képest az időbeosztás, a célirányos tevékenységek, a fontossági sorrend meghatározása és betartása(!) a teljes rendszer részévé vált.

Amit tanultam az állapotomból, hogy nagyobb figyelemmel, türelemmel és szeretettel legyek magam iránt, hogy észrevegyem a saját szervezetem jelzéseit, hogy magam előtt elismerjem: ezt elszúrtam.

Persze én is tudom, hogy rengeteget lehet hallani, olvasni az előbbiek fontosságáról. Amikor azonban az életünk kötelező – orvosilag előírt – részévé válik, akkor fogjuk fel igazán az értékét és akkor mondhatjuk magabiztosan, hogy mindenkinek így kellene élnie.

Amit a saját történetemből már tudok és biztatásként megosztok Veletek:

Ha nem jön ez a kényszer (IR)

  • folyton rohannék
  • nem lenne családi életem, amit élvezek
  • folyamatosan fáradt lennék
  • úgy érezném, semmire nincs időm és figyelmem
  • csak felszínesen vennék részt az életemben
  • nem tudnék megálljt parancsolni magamnak munka terén
  • továbbra is ad-hoc jellegűen ennék, azt, ami éppen van
  • szinte remegnék a tudattól, hogy állandó késésben vagyok
  • nem tudnék egy jó könyvet élvezettel elolvasni
  • és nem lennének tartalmasak a kapcsolataim
  • el sem tudnám képzelni, hogy heti 3x-4x rendszeresen sportoljak.

És ahogy már mondtam, azt is megtapasztaltam, hogy sokkal könnyebb – sőt élvezetesebb – mindezt együtt csinálni. Társakkal.

Ezt a társaságot szeretném ezzel az oldallal és eseményeinkkel összefűzni.

Vagyis ha ezt olvasod, először jársz az oldalamon és Te is IR-es vagy, köszöntelek a csapatunkban! Ez most már a Te helyed is.

Szeretettel, 

Betti

HACSAVECZ BEATRIX

Életmód-rendező

Megéltem az életmódváltás minden nehézségét – étkezési napló vezetése, szénhidrát számolás,  gyors- és lassú szénhidrátok tisztázása, optimális alvásidő meghatározása, rutinok újraértelmezése és kialakítása stb. Sokkal később döbbentem rá, hogy nem csupán ennyi kell a jólléthez.

Jött a felismerés, hogy az életmódváltással járó adminisztráció mennyi új információval szolgál az életvezetésemről (saját magamról). Ami utána ragyogó mankóként szolgál a nem egyszer kaotikus mindennapokban. Megtaláltam rajta keresztül azt az állandóságot és biztonságérzetet, amit mindig is kerestem, csak egész addig magamon kívül hittem a helyét.

Mindig is imádtam rendet rakni, folyamatot építeni, átalakítani, élhetőbbé tenni az emberek életét. Azzal, hogy ráláthattam a saját nehézségeimen kereszül másokéra; úgy érzem megtaláltam, amit szívesen csinálok bármikor és bárhol, hiszen az írásaimon keresztül, a receptekkel, a sikertörténetekkel, a workshopokkal és tanfolyamokkal éppen azt a jóllétet viszem házhoz, ami mindenkinek személyes igénye.

Csupán egy picit rásegítek itt-ott :-)

Szeretettel várlak a tanfolyamaimon, a csoportomban, mert Neked is tudok segítséget nyújtani.

…mert hiszek abban, hogy az inzulinrezisztencia az élet ajándéka. – Azon dolgozom, hogy ezt Te is átélhesd. 

…mert hiszem, hogy aki inzulinrezisztens egy jobb életre vágyik mélyen legbelül. Hiszem, hogy az inzulinrezisztencia egy lehetőség arra, hogy azt a jó életet teremtsük meg tudatosan, amit örömmel és szeretettel élni érdemes. – Azért tanulok, hogy ezt a lehető legélvezetesebben megmutathassam Neked!

mert el akarom érni, hogy az inzulinrezisztens nők és férfiak gyerekei már a saját életüket élhessék egy tápláló, erős és örömteli családban. 

Azt akarom elérni, hogy mindenki tudja, legfőképp a világra jött gyermek, hogy őt mennyire szerették és akarták már a fogantatása előtt és mennyi változtatást, szabályt, és kényelmetlenséget vállaltak szülei az ő egészséges és teljes világrajöveteléért. Azt akarom, hogy tudja önmagában a létezése is csoda, és már akkor kiváltságos volt, amikor a szülei szívében megfogant. 

Hiszek magamban. – És hiszek Benned is!

Hiszek az őszinte felelősségvállalásban, a fejlődésben, a jó kérdésekben, az örömben, a cselekvésben és a tapasztalásban. – Erre motivállak Téged is.

Felnézek a bátrakra, és bátran töltekezem belőlük. 

Hiszek az alkotás varázslatos erejében és hiszem, hogy a megoldás bennünk van. – Az alkotás erejét felhasználva tanítom meg Neked a saját utadon járást. 

Görgess tovább, és olvass az én utamról:

Inzulinrezisztens életmódváltó napló

Térkép nélkül IR-földön

2015 tavasz végén – nyár elején jártunk. Akkoriban úgy éreztem, egy perc szabadidőm sincs. Sem magamra, sem a barátaimra, sokszor arra is kényszerrel és lelkiismeretfurdalással vettem rá magam, hogy a barátaimnak felvegyem a telefont – ‘mert biztosan elmegy az idő a dumcsizással’. :-/

 

Egyfolytában hajtott valami belső kényszer és a velejáró lelkiismeretfurdalás. Mindig azért, amit épp csináltam, ahelyett, hogy azt csináltam volna, amit épp nem. 

Szörnyű, nyomasztó helyzetek sorozata.

 

Az IR-diagnózis szó szerint úgy csapódott be az életembe, vagyis a 8 órás főállásom és az akkor 2. évét taposó vállalkozásom rendszerébe, mint egy meteor.  Hirtelen világossá vált előttem, hogy az állandó fáradtságom, gyakori hangulatingadozásom nem bénaságból, vagy akaratgyengeségből fakad – mint ahogy magamat ostoroztam sokszor -, hanem egy kezelhető és kezelendő cukorbetegség felé tartó állapot.

Fokozatosan szembesültem vele, hogy az IR teljes életmódváltást követel, ami nemcsak a táplálkozást és a sportot jelenti (akkor még el sem tudtam képzelni, hogy heti 3x eljárjak a körülményes IR-es edzésekre), hanem a pihenést, a magammal foglalkozást, a nagy mértékű magamra figyelést és főleg önmagam elfogadását. Mondjuk ki: önmagam szeretetét.

Ezt így leírni most 3 sor volt.

 

Megvalósítani, elfogadható szintre hozni a dolgaimat és véreredményben is kimutatható eredményt produkálni viszont csaknem egy teljes év. 

Vagyis egy év kőkemény meló. 

Elsősorban magammal, a megszokásaimmal és a gondolkodásom átalakításával.

 

Nem, nem volt zászlós menet akkor sem, amikor már tudtam mit kell tennem. A pofonok sorban jöttek, hol amiatt mert nagyvonalúan elfelejtettem a gyümölcsök ch tartalmát figyelembe venni, hol amiatt, hogy nem indult el a fogyásom, hol azért, mert a reggeli zabpelyhemre nem éppen csak rálöttyintettem egy kis tejszínt, hanem heti szinten 1,5-2 l-t döntöttem magamba, aztán jött a csodálkozás, hogy nem megy lefelé a mérleg nyelve.

Vagy említhetném a víz ivást. Hetekig tartott, amíg rászoktattam magam a mérhető és rendszeres folyadék bevitelre. Hogy a három óránkénti evésekről ne is beszéljek. Mit és mikor?! Annyira bonyolult volt az első időkben és annyi új információt kellett nemcsak megtanulnom, hanem alkalmaznom, hogy sokáig sült sajtot ettem ebédre, ami ugye ch-t nem, viszont annál több zsírt tartalmaz.

És akkor jött egy újabb kör: az edzés és időkezelés. Itt ugyebár nincs helye a kapkodásnak és rohanásnak. A napot kajában és edzésben is meg kell tervezni. Olyan nem fordulhat elő, hogy nincs pluszban bekészítve gyors vagy lassú CH, mert azonnal jön a rosszullét, a szédülés és a gyengeség.

 Emlékszem, egyszer elmentem egy barátom kiállítását megnézni a Vígadóba. Nagyon-nagyon büszke voltam rá, és teljesen megilletődtem a helyszíntől. Az egyik főétkezésem éppen erre az idősávra esett, de szendvics és víz bekészítve, minden ok. Elvileg. Aztán amikor elérkezett az idő, persze hogy szégyelltem megszakítani a tárlatvezetést. Toporogtam, csitítgattam magam, végül addig húztam az időt, amíg már azt éreztem, hogy zsibog a fejem és tudtam, ha nem lépek gyorsan, ebből csúnya ájulás lesz. Na, akkor már kevésbé izgatott a hely szelleme, azonnal felkutattam egy csöndes sarkot (éppen a Vígadó tetején :-)) ) és utánpótoltam a ch-t.

A kezdeti botladozásoknak viszont ez volt az első nagy tanulsága: amikor itt az ideje, minden körülmények között enni kell!

Senior / Haladó IR-es a pályán

Hogy hol tartok most?

A teljes életmódváltásomnak köszönhetően az inzulinszintem rendezett, a tüneteim megszűntek. Az eredményeim jók, bár még gyógyszereket szedek.

A meglévő vállalkozásomat átalakítottam és most egy újabb elindításán dolgozom. Azon, hogy a lehető legjobb tanfolyamokat készítsem el kezdő inzulinrezisztens sorstársaimnak és megkönnyítsem számukra a változásuk útját.

Ami nekem segített: a kemény priorizálás és a felesleges dolgok leépítése, szépen egymás után.

Egy idő óta pedig azt érzem, szeretném továbbadni, ami bennem már letisztult.

Azt hiszem, a lendületes és kreatív szakácstudományomon kívül abban tudok Nektek segíteni, hogy megmutatom, hogyan lehet másként. Most már tudom, hogy lehet.

És összekapcsolni a sorstársakat.

Mert együtt könnyebb.

Ami a legfontosabb!

A végére hagytam a legfontosabbat a segítségek közül. Nekem ez a bajtársakra találás volt.

 Annak a megélése, hogy egyszer csak már nem voltam UFO.

Szerencsém volt a szerencsétlenségben, hogy én rövid időn belül bekerültem egy inzulinrezisztens közösségbe, ahol mind a diétában, a sportban, a célkitűzésekben, mind a lelki oldal kezelésében megtaláltam a társaimat és persze az orvosi háttér is biztosított volt.

Edzés utáni vidámkodás

Végre lett helyem. Körülöttem mindenki hasonló problémákkal küzdött, komolyan vette a feladatot, eredményeket ért el. Mindezt egy nagyszerű társaságban.

Azt, amiben nekem akkor szerencsém volt, szeretném biztosítani minden inzulinrezisztenciával szembesülőnek. A támogató közösséget, a fizikai kontaktus lehetőségét és a magabiztos haladást a megoldás felé.

Szeretném, ha a tőlem távolabb élő IR-esek is kapcsolódhatnának és a hasonló élethelyzetben lévők közösségében megtalálnák a szükséges fogódzókat.

Higgyétek el, nem sztereotípia, de együtt valóban könnyebb.

IRány az új életünk!

Tehát a saját kezdeti botladozásaim után létrehoztam ezt az oldalt, hogy az inzulinrezisztenciával most találkozó, még ismerkedő sorstársaim otthonra, társaságra, találkozási pontra találjanak itt.

 Mindebben segítségemre vannak sikereim, bukásaim és újra-nekifutásaim. Tudom milyen az, amikor mindent megteszel hónapokon keresztül és a vér eredmény még nem támasztja ezt alá vagy nem a befektetett munkát mutatja.

Megéltem a teljes életmódváltás nehézségeit, hogy szinte minden hétköznapi tevékenységet dokumentálni és menedzselni kell (étkezési napló, kalória számlálás, gyors- és lassú szénhidrátok, alvásidő stb.).

Aztán megéltem a felismerést is, hogy a non-stop adminisztráció milyen remek mankót jelent a mindennapokban. Mert ha már elsajátítottad az alapokat, azonnal meglátod, ha valami nem stimmel.

A korábbi életvitelemhez képest az időbeosztás, a célirányos tevékenységek, a fontossági sorrend meghatározása és betartása(!) a teljes rendszer részévé vált.

Amit tanultam az állapotomból, hogy nagyobb figyelemmel, türelemmel és szeretettel legyek magam iránt, hogy észrevegyem a saját szervezetem jelzéseit, hogy magam előtt elismerjem: ezt elszúrtam.

Persze én is tudom, hogy rengeteget lehet hallani, olvasni az előbbiek fontosságáról. Amikor azonban az életünk kötelező – orvosilag előírt – részévé válik, akkor fogjuk fel igazán az értékét és akkor mondhatjuk magabiztosan, hogy mindenkinek így kellene élnie.

Amit a saját történetemből már tudok és biztatásként megosztok Veletek:

Ha nem jön ez a kényszer (IR)

  • folyton rohannék
  • nem lenne családi életem, amit élvezek
  • folyamatosan fáradt lennék
  • úgy érezném, semmire nincs időm és figyelmem
  • csak felszínesen vennék részt az életemben
  • nem tudnék megálljt parancsolni magamnak munka terén
  • továbbra is ad-hoc jellegűen ennék, azt, ami éppen van
  • szinte remegnék a tudattól, hogy állandó késésben vagyok
  • nem tudnék egy jó könyvet élvezettel elolvasni
  • és nem lennének tartalmasak a kapcsolataim
  • el sem tudnám képzelni, hogy heti 3x-4x rendszeresen sportoljak.

És ahogy már mondtam, azt is megtapasztaltam, hogy sokkal könnyebb – sőt élvezetesebb – mindezt együtt csinálni. Társakkal.

Ezt a társaságot szeretném ezzel az oldallal és eseményeinkkel összefűzni.

Vagyis ha ezt olvasod, először jársz az oldalamon és Te is IR-es vagy, köszöntelek a csapatunkban! Ez most már a Te helyed is.

Szeretettel, 

Betti

HACSAVECZ BEATRIX

Életmód-rendező

Megéltem az életmódváltás minden nehézségét (étkezési napló vezetése, szénhidrát számolás,  gyors- és lassú szénhidrátok tisztázása, optimális alvásidő meghatározása, rutinok újraértelmezése és kialakítása stb.). Sokkal később döbbentem rá, hogy nem csupán ennyi kell a jólléthez.

Jött a felismerés, hogy az életmódváltással járó adminisztráció mennyi új információval szolgál az életvezetésemről (saját magamról). Ami utána ragyogó mankóként szolgál a nem egyszer kaotikus mindennapokban. Megtaláltam rajta keresztül azt az állandóságot és biztonságérzetet, amit mindig is kerestem, csak egész addig magamon kívül hittem a helyét.

Mindig is imádtam rendet rakni, folyamatot építeni, átalakítani, élhetőbbé tenni az emberek életét. Azzal, hogy ráláthattam a saját nehézségeimen kereszül másokéra; úgy érzem megtaláltam, amit szívesen csinálok bármikor és bárhol, hiszen az írásaimon keresztül, a receptekkel, a sikertörténetekkel, a workshopokkal és tanfolyamokkal éppen azt a jóllétet viszem házhoz, ami mindenkinek személyes igénye.

Csupán egy picit rásegítek itt-ott :-)

Szeretettel várlak a tanfolyamaimon, a csoportomban, mert Neked is tudok segítséget nyújtani.

…mert hiszek abban, hogy az inzulinrezisztencia az élet ajándéka. – Azon dolgozom, hogy ezt Te is átélhesd. 

…mert hiszem, hogy aki inzulinrezisztens egy jobb életre vágyik mélyen legbelül. Hiszem, hogy az inzulinrezisztencia egy lehetőség arra, hogy azt a jó életet teremtsük meg tudatosan, amit örömmel és szeretettel élni érdemes. – Azért tanulok, hogy ezt a lehető legélvezetesebben megmutathassam Neked!

mert el akarom érni, hogy az inzulinrezisztens nők és férfiak gyerekei már a saját életüket élhessék egy tápláló, erős és örömteli családban. 

Azt akarom elérni, hogy mindenki tudja, legfőképp a világra jött gyermek, hogy őt mennyire szerették és akarták már a fogantatása előtt és mennyi változtatást, szabályt, és kényelmetlenséget vállaltak szülei az ő egészséges és teljes világrajöveteléért. Azt akarom, hogy tudja önmagában a létezése is csoda, és már akkor kiváltságos volt, amikor a szülei szívében megfogant. 

Hiszek magamban. – És hiszek Benned is!

Hiszek az őszinte felelősségvállalásban, a fejlődésben, a jó kérdésekben, az örömben, a cselekvésben és a tapasztalásban. – Erre motivállak Téged is.

Felnézek a bátrakra, és bátran töltekezem belőlük. 

Hiszek az alkotás varázslatos erejében és hiszem, hogy a megoldás bennünk van. – Az alkotás erejét felhasználva tanítom meg Neked a saját utadon járást. 

Görgess tovább, és olvass az én utamról:

Inzulinrezisztens életmódváltó napló

Térkép nélkül IR-földön

2015 tavasz végén – nyár elején jártunk. Akkoriban úgy éreztem, egy perc szabadidőm sincs. Sem magamra, sem a barátaimra, sokszor arra is kényszerrel és lelkiismeretfurdalással vettem rá magam, hogy a barátaimnak felvegyem a telefont – ‘mert biztosan elmegy az idő a dumcsizással’. :-/

 

Egyfolytában hajtott valami belső kényszer és a velejáró lelkiismeretfurdalás. Mindig azért, amit épp csináltam, ahelyett, hogy azt csináltam volna, amit épp nem. 

Szörnyű, nyomasztó helyzetek sorozata.

 

Az IR-diagnózis szó szerint úgy csapódott be az életembe, vagyis a 8 órás főállásom és az akkor 2. évét taposó vállalkozásom rendszerébe, mint egy meteor.  Hirtelen világossá vált előttem, hogy az állandó fáradtságom, gyakori hangulatingadozásom nem bénaságból, vagy akaratgyengeségből fakad – mint ahogy magamat ostoroztam sokszor -, hanem egy kezelhető és kezelendő cukorbetegség felé tartó állapot.

Fokozatosan szembesültem vele, hogy az IR teljes életmódváltást követel, ami nemcsak a táplálkozást és a sportot jelenti (akkor még el sem tudtam képzelni, hogy heti 3x eljárjak a körülményes IR-es edzésekre), hanem a pihenést, a magammal foglalkozást, a nagy mértékű magamra figyelést és főleg önmagam elfogadását. Mondjuk ki: önmagam szeretetét.

Ezt így leírni most 3 sor volt.

 

Megvalósítani, elfogadható szintre hozni a dolgaimat és véreredményben is kimutatható eredményt produkálni viszont csaknem egy teljes év. 

Vagyis egy év kőkemény meló. 

Elsősorban magammal, a megszokásaimmal és a gondolkodásom átalakításával.

 

Nem, nem volt zászlós menet akkor sem, amikor már tudtam mit kell tennem. A pofonok sorban jöttek, hol amiatt mert nagyvonalúan elfelejtettem a gyümölcsök ch tartalmát figyelembe venni, hol amiatt, hogy nem indult el a fogyásom, hol azért, mert a reggeli zabpelyhemre nem éppen csak rálöttyintettem egy kis tejszínt, hanem heti szinten 1,5-2 l-t döntöttem magamba, aztán jött a csodálkozás, hogy nem megy lefelé a mérleg nyelve.

Vagy említhetném a víz ivást. Hetekig tartott, amíg rászoktattam magam a mérhető és rendszeres folyadék bevitelre. Hogy a három óránkénti evésekről ne is beszéljek. Mit és mikor?! Annyira bonyolult volt az első időkben és annyi új információt kellett nemcsak megtanulnom, hanem alkalmaznom, hogy sokáig sült sajtot ettem ebédre, ami ugye ch-t nem, viszont annál több zsírt tartalmaz.

És akkor jött egy újabb kör: az edzés és időkezelés. Itt ugyebár nincs helye a kapkodásnak és rohanásnak. A napot kajában és edzésben is meg kell tervezni. Olyan nem fordulhat elő, hogy nincs pluszban bekészítve gyors vagy lassú CH, mert azonnal jön a rosszullét, a szédülés és a gyengeség.

 Emlékszem, egyszer elmentem egy barátom kiállítását megnézni a Vígadóba. Nagyon-nagyon büszke voltam rá, és teljesen megilletődtem a helyszíntől. Az egyik főétkezésem éppen erre az idősávra esett, de szendvics és víz bekészítve, minden ok. Elvileg. Aztán amikor elérkezett az idő, persze hogy szégyelltem megszakítani a tárlatvezetést. Toporogtam, csitítgattam magam, végül addig húztam az időt, amíg már azt éreztem, hogy zsibog a fejem és tudtam, ha nem lépek gyorsan, ebből csúnya ájulás lesz. Na, akkor már kevésbé izgatott a hely szelleme, azonnal felkutattam egy csöndes sarkot (éppen a Vígadó tetején :-)) ) és utánpótoltam a ch-t.

A kezdeti botladozásoknak viszont ez volt az első nagy tanulsága: amikor itt az ideje, minden körülmények között enni kell!

Senior / Haladó IR-es a pályán

Hogy hol tartok most?

A teljes életmódváltásomnak köszönhetően az inzulinszintem rendezett, a tüneteim megszűntek. Az eredményeim jók, bár még gyógyszereket szedek.

A meglévő vállalkozásomat átalakítottam és most egy újabb elindításán dolgozom. Azon, hogy a lehető legjobb tanfolyamokat készítsem el kezdő inzulinrezisztens sorstársaimnak és megkönnyítsem számukra a változásuk útját.

Ami nekem segített: a kemény priorizálás és a felesleges dolgok leépítése, szépen egymás után.

Egy idő óta pedig azt érzem, szeretném továbbadni, ami bennem már letisztult.

Azt hiszem, a lendületes és kreatív szakácstudományomon kívül abban tudok Nektek segíteni, hogy megmutatom, hogyan lehet másként. Most már tudom, hogy lehet.

És összekapcsolni a sorstársakat.

Mert együtt könnyebb.

Ami a legfontosabb!

A végére hagytam a legfontosabbat a segítségek közül. Nekem ez a bajtársakra találás volt.

 Annak a megélése, hogy egyszer csak már nem voltam UFO.

Szerencsém volt a szerencsétlenségben, hogy én rövid időn belül bekerültem egy inzulinrezisztens közösségbe, ahol mind a diétában, a sportban, a célkitűzésekben, mind a lelki oldal kezelésében megtaláltam a társaimat és persze az orvosi háttér is biztosított volt.

Edzés utáni vidámkodás

Végre lett helyem. Körülöttem mindenki hasonló problémákkal küzdött, komolyan vette a feladatot, eredményeket ért el. Mindezt egy nagyszerű társaságban.

Azt, amiben nekem akkor szerencsém volt, szeretném biztosítani minden inzulinrezisztenciával szembesülőnek. A támogató közösséget, a fizikai kontaktus lehetőségét és a magabiztos haladást a megoldás felé.

Szeretném, ha a tőlem távolabb élő IR-esek is kapcsolódhatnának és a hasonló élethelyzetben lévők közösségében megtalálnák a szükséges fogódzókat.

Higgyétek el, nem sztereotípia, de együtt valóban könnyebb.

IRány az új életünk!

Tehát a saját kezdeti botladozásaim után létrehoztam ezt az oldalt, hogy az inzulinrezisztenciával most találkozó, még ismerkedő sorstársaim otthonra, társaságra, találkozási pontra találjanak itt.

 Mindebben segítségemre vannak sikereim, bukásaim és újra-nekifutásaim. Tudom milyen az, amikor mindent megteszel hónapokon keresztül és a vér eredmény még nem támasztja ezt alá vagy nem a befektetett munkát mutatja.

Megéltem a teljes életmódváltás nehézségeit, hogy szinte minden hétköznapi tevékenységet dokumentálni és menedzselni kell (étkezési napló, kalória számlálás, gyors- és lassú szénhidrátok, alvásidő stb.).

Aztán megéltem a felismerést is, hogy a non-stop adminisztráció milyen remek mankót jelent a mindennapokban. Mert ha már elsajátítottad az alapokat, azonnal meglátod, ha valami nem stimmel.

A korábbi életvitelemhez képest az időbeosztás, a célirányos tevékenységek, a fontossági sorrend meghatározása és betartása(!) a teljes rendszer részévé vált.

Amit tanultam az állapotomból, hogy nagyobb figyelemmel, türelemmel és szeretettel legyek magam iránt, hogy észrevegyem a saját szervezetem jelzéseit, hogy magam előtt elismerjem: ezt elszúrtam.

Persze én is tudom, hogy rengeteget lehet hallani, olvasni az előbbiek fontosságáról. Amikor azonban az életünk kötelező – orvosilag előírt – részévé válik, akkor fogjuk fel igazán az értékét és akkor mondhatjuk magabiztosan, hogy mindenkinek így kellene élnie.

Amit a saját történetemből már tudok és biztatásként megosztok Veletek:

Ha nem jön ez a kényszer (IR)

  • folyton rohannék
  • nem lenne családi életem, amit élvezek
  • folyamatosan fáradt lennék
  • úgy érezném, semmire nincs időm és figyelmem
  • csak felszínesen vennék részt az életemben
  • nem tudnék megálljt parancsolni magamnak munka terén
  • továbbra is ad-hoc jellegűen ennék, azt, ami éppen van
  • szinte remegnék a tudattól, hogy állandó késésben vagyok
  • nem tudnék egy jó könyvet élvezettel elolvasni
  • és nem lennének tartalmasak a kapcsolataim
  • el sem tudnám képzelni, hogy heti 3x-4x rendszeresen sportoljak.

És ahogy már mondtam, azt is megtapasztaltam, hogy sokkal könnyebb – sőt élvezetesebb – mindezt együtt csinálni. Társakkal.

Ezt a társaságot szeretném ezzel az oldallal és eseményeinkkel összefűzni.

Vagyis ha ezt olvasod, először jársz az oldalamon és Te is IR-es vagy, köszöntelek a csapatunkban! Ez most már a Te helyed is.

Szeretettel, 

Betti

HACSAVECZ BEATRIX

Életmód-rendező

Megéltem az életmódváltás minden nehézségét – étkezési napló vezetése, szénhidrát számolás,  gyors- és lassú szénhidrátok tisztázása, optimális alvásidő meghatározása, rutinok újraértelmezése és kialakítása stb. Sokkal később döbbentem rá, hogy nem csupán ennyi kell a jólléthez. Jött a felismerés, hogy az életmódváltással járó adminisztráció mennyi új információval szolgál az életvezetésemről (saját magamról). Ami utána ragyogó mankóként szolgál a nem egyszer kaotikus mindennapokban. Megtaláltam rajta keresztül azt az állandóságot és biztonságérzetet, amit mindig is kerestem, csak egész addig magamon kívül hittem a helyét. Mindig is imádtam rendet rakni, folyamatot építeni, átalakítani, élhetőbbé tenni az emberek életét. Azzal, hogy ráláthattam a saját nehézségeimen kereszül másokéra; úgy érzem megtaláltam, amit szívesen csinálok bármikor és bárhol, hiszen az írásaimon keresztül, a receptekkel, a sikertörténetekkel, a workshopokkal és tanfolyamokkal éppen azt a jóllétet viszem házhoz, ami mindenkinek személyes igénye.

Csupán egy picit rásegítek itt-ott :-)

Szeretettel várlak a tanfolyamaimon, a csoportomban, mert Neked is tudok segítséget nyújtani.

ITT IS ÍRTAK RÓLAM

FACEBOOK

ITT IS ÍRTAK RÓLAM

FACEBOOK

© Copyright Hacsavecz Beatrix 2016 | inzulinrezisztenseletoromei.hu | 
Kapcsolat | Adatvédelem | ÁSZF 
Az oldalon található összes szöveges és képi tartalom, illetve információ Hacsavecz Beatrix szellemi terméke, 
amely szerzői jogvédelem alatt áll (ld. az 1999. évi LXXVI. törvényt a szerzői jogról). Az oldalon található összes 
tartalom után közlése csak Hacsavecz Beatrix írásos engedélyével lehetséges, a forrás megjelölésével.